Mar Adentro

A Belső Tengerem....hánykolódom...mostanig a hatalmas tenger legnagyobb hullámai között voltam, teljesen egyedül. Dobált a vihar, a kis fa csónakom már majdnem teljesen szétesett. Kétségbeesés, szorongás, magány, félelem, rettegés...úgy éreztem, semmi értelme kimenekülni sem. Egy rövid időre egyszercsak felbukkant egy sziget, a vihar kissé alább hagyott és én reménykedtem, hogy talán lehet részem még egy kis napsütésben. A sziget távolról egy napsütötte, meleg, barátságos helynek tűnt, várakozással és izgalommal telve eveztem feléje. Ahogy egyre közelebb értem, már biztos voltam benne, hogy ez egy csodaszép, barátságos sziget, amely szeretettel, kedvesen és lelkesen fogad majd engem. Lassan, hosszú, hosszú kimerítő evezés után végre megérkeztem a szigetre. Nem tévedtem, ez valóban egy olyan sziget....de JAJ! nekem ez a sziget nem kell! Belémhasított az érzés, hogy ez a sziget mégsem az én szigetem, a melegsége, szeretete nem tud egy életre lekötni. Ez a táj szép, de nem az én tájam, nem az én belső tengerem szigete. 
Az én belső tengeremen volt már egy sziget, egyetlen egy. Akkor úgy éreztem, hogy azon a szigeten szeretnék élni örökre. Jó volt ott nekem. Nagyon. Jobb volt, mint azelőtt bárhol is. De a sziget úgy érezte, hogy nem én vagyok az a valaki, aki ott kéne éljen. 
Elengedtem...lassan összecsomagoltam és elúsztam a szigetről, vissza az ijesztő, sötét tengerre. Miközben úsztam, eveztem, egyszercsak kisodródtam egy darab földre...nem szándékos volt, nem én akartam, hogy odakerüljek...csak oda sodort az áramlat. Vagy talán mégis én úsztam oda? Kétségbeesésemben. Igen. Biztosan így történt. Nagyon sokáig időztem ezen a Földön, talán túl sokáig. Jó érzéssel töltött el, hogy szép a kilátás, sok kis meleg öböl van a partjainál, amiben nap mint nap megfürödtem...kényeztettem magam és ő is kényeztetett engem. És igen, jó volt...de aztán...itt is utolértek a viharfelhők, és a kis biztonságosnak tűnő Földem keserűséggel és fájdalommal halmozott el. Már nem éreztem annyira biztonságosnak, már nem volt stabil a talaj. Valójában sosem volt az. A Földem néha örült, hogy rajta járok és hogy belebújok a kis meleg ölébe, néha pedig terhére voltam. Bántott a Földem is, bántottam néha én is őt. Minden eltorzult. Elviselhetetlenné, folytogatóvá vált minden...El kellett hagynom...el kellett jönnöm. Borzasztóan fájt. Miért? Nem tudom. Még most is fáj.
Aztán most jött a másik sziget...ezt a szigetet önszántamból hagytam el. Talán a Földem elhagyása nem engedett tovább lépni...nem tudom. Félek a szigetektől, félek a Földtől, de rettegek a Tengertől. Attól mindennél jobban rettegek. Félelmetes, durva, kétségbeejtő. Nem látom a Nap sugarait, nem látom a szárazföldet.
Nemrégiben megvillant a távolban egy kis sziget...de ez talán nem is sziget...csak távolról úgy tűnik. A hullámok lassan teljesen elsodornak a közeléből, pedig már egy pár napja csak azt figyelem, próbálok bepillantani. Amit eddig láttam, az gyönyörű volt, meghatóan gyönyörű. Félelemmel tölt el ez is. Ez a sziget egy tiltott sziget: nem szabad rálépni, mert azzal fájdalmat okozok másnak. Azt pedig nem akarom. Félelmetes ennek a szigetnek tűnő valaminek a vonzereje...a táj szépsége, partjai és belső világa is lenyűgöz, tisztelettel tölt el. De félek tőle. Hiszen ismeretlen. És tiltott is. Hajt a kíváncsiság, de EMBER vagyok. Nem tehetek meg bármit. Mások miatt. Nem csak ÉN vagyok ezen a világon.
Mit fogok tenni? Mi lenne a helyes.
Hagyom magam sodródni a kis csónakommal. Nem szabad evezni!!! Hagynom kell, hogy a csónakomat oda sodorja az áramlat, ahol neki helye van. Ha az irány már beállt, akkor néha rásegítek majd a kis evezőmmel. De csak óvatosan. Hiszen ismeretlen...idegen...félelmetes.